Nagy István (1873-1937)

Kolozsváron tanítóképzőt végzett, két évig tanított, majd a Mintarajziskolában tanult 1894-től 1897-ig.

1898-ban Münchenben, 1900-ban Párizsban, 192-ben Rómában járt, aztán hazatért Erdélybe.

Az I. világháború idején a 122. székely gyalogezred hadifestője volt. Háborús rajzait 1916-ban állították ki.

Ezután főleg drámai hangulatú arc- és tájképeket készített szénnel vagy pasztellel. A 20-as évek elejétől Baja, Szentes és Kecskemét környékén vándorolva festette képeit.

Több erdélyi kiállítás után a Nemzeti Szalonban 1923-ban rendezett gyűjteményes kiállítása nagy feltűnést keltett; ezt 1927 és 1929-ben újabbak követték.

1924-ben elnyerte a Szinyei Társaság festészeti díját. 1936-ban Beczkói Bíró Henrik díjat nyert el Öregasszony c. képével.

Művészete a magyar realista festészet egyik csúcspontja.

Főként krétával és pasztellel rajzolt tájait és portréit a puritán hangvétel, a konstruáló erő jellemzi.

Hatása ma is érezhető a magyar piktúrában.