Barcsay Jenő (1900-1988)

Kossuth-díjas (1854), érdemes művész (1964), kiváló művész (1969). Erdélyi fejedelmi család leszármazottja. 1919-ben jött Budapestre, s beiratkozott a Képzőművészeti Főiskolára, ahol 1924-ben végzett. Mesterei Vaszary János és Rudnay Gyula voltak. Az 1926-os év nyarát Makón és Hódmezővásárhelyen töltötte, itt ébredt rá először a tájban rejlő konstruktív szerkezeti erőkre. 1926 őszétől egyéves ösztöndíjjal Párizsba utazott. Itt elementáris erővel hatott rá Cézanne festészete, amely egy életen át bűvöletében tartotta. 1927-ben Itáliában járt, ahol a quatrocento festészet embereszménye, a testek tömegének ábrázolási módja hatott rá.

1929 tavaszán Szentendrére látogatott, ahova később vissza-visszatért, majd itt telepedett le. 1929-30-ban ismét Párizsban dolgozott, ösztöndíjjal. Ekkor a kubizmus által hirdetett képalkotási törvényeket sajátította el. 1931-től 1945-ig a Fővárosi Iparostanonc iskolában, 1945-től nyugdíjazásáig a Képzőművészeti Főiskolán tanított. Ez utóbbi helyen a modern magyar művészet valamennyi alkotóját tanította alakrajzra; sokukra életre szóló, elementáris hatást gyakorolt. Egyénisége tanítványai körében fogalommá vált. Korai műveit komor, drámai erő, mély fény-árnyék hatások jellemzik. 1926-ban impresszionisztikus jellegű műveket festett. Párizsi útja után vált a szerkezet alapvető képformáló erővé művein. Itáliai tanulmányútja hatásaként az embereket pszichikai gesztusok nélkül, statikusan, kiegyensúlyozott pózokban ábrázolta. 1929-től a főként Szentendréről és a környező tájról készített művein alakította ki sajátos stílusát, mely a konstruktivizmus egyfajta magyar változata.

Lényegretörő szemléletét a szerkezeti vonalak hangsúlyozása, a tér és a forma problémáinak következetes kutatása, konstruktivista eleven szerkesztett képi rend jellemzi. Művészetében a geometrikus módon absztrahált kompozíciók, konstruktivista tájképek és figurális ábrázolások egymást áthatva, egymással párhuzamosan jelennek meg. Festészete mellett igen jelentős egész pályáját végigkísérő murális munkássága és grafikai tevékenysége is. A magyar konstruktív-geometrikus művészet legjelentősebb egyénisége, akinek a kortársakra és a következő nemzedékre gyakorolt hatása szinte felmérhetetlen.

Jellegzetes művei: Kíntornás (1924); Munkáslány (1928); Szentendre (rézkarc, 1931); Dombos táj (1934); Önarckép (kréta, 1949); Ülő nő (1958); Szentendrei templom kereszttel (1962); Képarchitektúra (1963); Szentendrei mozaikterv (1968, felállítva) a Nemzeti Színház előcsarnokának mozaikja (1968, felállítva); Kék hangulat (1972); Fekete-fehér kompozíció (1981). Műveit sokszor áttették más technikába: gobelinre, ofszetre, szitára.