Aba-Novák Vilmos (1894-1941)

1912-14 között a Képzőművészeti Főiskola rajztanár szakán tanult, de megfordult a szolnoki művésztelepen, Fényes Adolf mellett is. 
Az I. világháború alatt katonai szolgálatot teljesített, majd 1918-ban megszerezte a tanári oklevelet. Ezután rövid ideig a Műegyetem rajz tanszékén tanított, majd állását feladva, minden idejét  a festésnek szentelte. 
Szecessziós jellegű kísérletek után a  fény ábrázolásának problematikája kezdte foglalkoztatni, amely egész életművén végig vonult. 1921-től Nagybányán is dolgozott. 
1922-ben rendezte első kiállítását rézkarcaiból az Ernst Múzeumban. 
Az olasz novecento hatására felerősödött monumentalitás iránti igénye.
 Rómában áttért a tempera festésre, kompozíciói egyenértékű színes foltok szövedékeiként napfényes itáliai tájakat és embereket ábrázoltak. Itáliai képeit 1931-ben az Ernst Múzeumban állította ki. 
A hazatérését követő években egymás után kapott monumentális murális megbízatásokat.
1933-ban állami kis aranyérmet , az 1937-es párizsi világkiállításon Grand Prix-t, 1940-ben a Velencei Biennálén nagydíjat nyert. 
1939-től a Képzőművészeti Főiskola tanára lett. 
Késői temperafestményei az alföldi nép életének groteszk , karikatúraszerű jegyeit mutatták be.

Forrás: B. Supka Magdolna / Aba- Novák Vilmos 1966.